Balogh András

„Egyre nagyobb és bonyolultabb feladatokat tűz maga elé mikor belső legszubjektívebb élményeit közérthető formában akarja közölni, egyszóval mikor láthatóvá akarja tenni a láthatatlant. Ehhez kell a mesteri tudás, virtuóz technika. Nála a szépség, mint reprezentáció, azért van, hogy helyet adjon a szépségnek, mint „sorsnak” (Balogh András).

„Fischer Ernő nézete szerint a természet, az emberben koncentrálja és emeli fel önmagát. Az ember pedig a kultuszban.” (Balogh András)

Balogh András megnyitóbeszédéből (Budapest, Várkerület Galéria, 1988. III. 21.)

Fischer Ernő igazi “poeta doctus”. Maga is esztéta, művészetnevelő tanár és történész, aki teljesértékűt alkotott a szó művészetpedagógiai értelmében, most azonban nem országos fontosságú küldetéséről, hanem a befeléforduló festőről, a lírikus alkatú művész látomásairól lesz elsősorban szó.

Tekintsünk bele látomásainak éjszakájába, ahol a földi életek monumentálissá nőnek, angyali üdvözletek, katedrálisok, mitológiai jelenetek tűnnek elő és idegszál-érzékenyvonalak hálózzák be képépítésének nagyszerű szerkezeteit.

Azért beszélek éjszakáról, mert lobogó fényei gyakran a végeláthatatlan űr sötétjéből világolnak fel; ebben a térben parázslanak a színei, tüzes rubinok, fagyos kék opálok, arany csillogású szövetek, tornyok és veretek, és ebből az éjszakai ihletésű titokból lépnek elő néma alakjai nemes vonásaikkal és szenvedélyeikkel.

Művészetének küldöttei gyakran olyan tájakról hoznak üzenetet, ahol ember még nem járt, ahol nincs beszéd, csak gondolat van, ahol az élet és halál nem különül el egymástól.

Meggyőződésem, hogy a művészet éltető eleme a gyermekkor, mely utánunk küldi öregkorunkban is emlékeit, távoli kacagások és fojtogató sírások, esetlen tapogatózások és szertelen futások, hidegtől elgémberedő kisujjak és a testmeleg nyár boldog, vagy éppen szorongató emlékei.

Igen, a gyermekkor egyetemes. A gyermekkoron át tartjuk a kapcsolatot az egyetemes emberiséggel. A művészet igazi tartalmai azok, melyek visszagyökereznek a szülőföldbe, a gyermeki képzeletbe. Minél mélyebben vesznek bele a tudattalanba, annál egyetemesebbek és ennélfogva annál örökebbek is.

Fischer Ernő 1954 óta járja egyéni útját a hazai művészetben. Míg körülöttünk a stílusok forrongó zűrzavarában új és új festők tűnnek fel (és el), addig benne egyre inkább kikristályosodik az a szándék, hogy csak az időtlennel érdemes foglalkozni, legalábbis azzal, ami az időtlenség mérlegén megméretve is érték marad. Művészi kibontakozása nem volt könnyű. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, Losoncon végezte, és itt is érettségizett. 1936-ban, a prágai Rajztanárképző Főiskolára került és itt Aba-Novák Vilmos volt a mestere. Nála sem maradhatott sokáig. A hányatott sorsú fiatalembernek nehéz anyagi körülményei miatt ismét félbe kellett szakítania művészeti képzését és csak a háború után, 1946-ban folytathatta. 4 éven keresztül Kmetty János irányítása alatt tanul ekkor. Tőle kapta azokat a szempontokat, melyek mély betekintést engedtek a művészetbe.

Ám főiskolai tanulmányai után ismét hosszú időre búcsúznia kellett a festészettől. 8 éven keresztül a népművelés szolgálatában a képzőművészeti kultúra terjesztését végezte; de elmondhatjuk, hogy e téren is maradandót alkotott. Ő hozta létre a tokaji művésztelepet és szervezte meg a törzsgárdát, melynek tagjai nemcsak mint jó festők, és népművelő munkatársak, de mint elméletileg jól felkészült művészkollektíva is, nagy szerepet játszott nemcsak Fischer Ernő életében, de a hazai kultúrában is.

1958-tól kezdve a Szegedi Pedagógiai Főiskola rajzi tanszékén a rajztanárképzésben hozott figyelemreméltó eredményeket. Számos esztétikai cikket írt és pedagógiai pályájának köszönhető, hogy művészetének tudatos kiművelése képessé tette az elmélyedést a tudattalan mélységeiben. Fischer Ernő alkotómódszeréhez hozzátartozik ugyanis, hogy azokat a lélektani “kirándulásokat”, melyeket az ösztönélet mélységei felé tesz, ameddig csak lehet, a tudatosság legnagyobb fegyelmével végzi és kíséri; innen van az, hogy művészetének e két jellemzője, mármint témáinak tudatos kiszámítottsága és az ösztönös festői indulat, szoros szintézisben jelenhet meg előttünk.

A tanításra az önfejlesztő tanuláshoz van szüksége. Ma is – nyugdíjbavonulása óta is – tanít.

A Rajzpedagógusok Stúdiójának kitüntetett vezetője. Talán éppen a tanításnak köszönhető, hogy az “intellektuális” Fischer Ernő, a lélek egyre mélyebb rétegeibe való betekintést tesz lehetővé Fischer Ernőnek a “poétának”.

Elmondhatjuk, hogy egyre nagyobb feszültségeket old fel piktúrája, az egyre mélyebben gyökerező harmóniák szintjén.

A maga számára kiművelt technikával lebegteti ki a színeit és ezáltal a festéket képein vízióvá tudja tenni. Egyre nagyobb és bonyolultabb feladatokat tűz maga elé mikor belső legszubjektívebb élményeit közérthető formában akarja közölni, egyszóval mikor láthatóvá akarja tenni a láthatatlant.

Ehhez kell neki a mesteri tudás, virtuóz technika. Nála a szépség, mint reprezentáció, azért van, hogy helyet adjon a szépségnek, mint “sorsnak”.

És befejezésül ennek a sorsnak szerepéről Fischer Ernő művészetében:

Hazánk területe mindig is a kulturális mozgások átfedése révén került a művészeti érdeklődés középpontjába. Összekötő láncszemet képzett kelet és nyugat, észak és dél művelődésében és talán éppen ennek a helyzetnek tudható be, hogy mikor lehanyatlott a fényes középkor múltja, majd évszázadokig tartó dermedt szünet után léphetett csak a képzőművészet területén újra, mint alkotó nép a nyilvánosságra, de ekkor már túl volt Európa a reformáció harcán, a racionalizmus és a felvilágosodás korán, túl a feudális világ bukásán.

Mikor újra ecsetet vehettünk a kezünkbe az ország, a polgári biedermeier elveit követte, majd a nemzeti szabadságmozgalmak romantikája után a békés Nagybányán pihenhette ki magát igazán először.

Mielőbb elmondhatta volna ez az ország Európának mindazt, amit a törökkel való viaskodás idején válságba jutott keresztény kultúrája jelentett számára, máris a nemzetköziség eszményei következtek és az európai avantgard mozgalmak periódusa.

A festészet területén nem akadt olyan zseni, aki, mint a zenében a középkorig visszanyúló ívet vonhatott volna művelődésünk régi és új pillérei közé.

Mi – és itt térek vissza Fischer Ernő művészetének hazai jelentőségére -, szétzúzott emlékeink között keresgélve rakosgatjuk ma össze a kedves darabokat, kézbe véve a régmúlt lommá degradált töredékeit, amelyeket ma ereklyének tartunk.

Úgy látom, ilyen indítéka van gyakran Fischer Ernő történelmi témaválasztásainak is, mikor az európai művelődés múltjáról, prágai műemlékekről és a kereszténység hazai vonatkozásairól szól. Mikor Achilles és Hector viadalát, vagy görög hajókat fest, vagy badacsonyi domboldalt, Notre Dame-ot, vagy balatoni vitorlásokat, ezt mindig az európai kultúra szellemében teszi egybekovácsolva a történelmi múltat a modern festészet formavívmányaival.

Egy 25 évvel ezelőtti pesti kiállításának megnyitójában mondtam: “A mélylélektan festői ösztönösségével és zamatával rendkívül kulturált európai művészet áll itt előttünk egybeötvözve.”

Fischer Ernő nézete szerint a természet, az emberben koncentrálja és emeli föl önmagát. Az ember pedig – és ezt én teszem hozzá – a kultuszban.

Képei a hazai művészet sorsának felemelő szolgálatáról beszélnek. Etikus művészet, mely mindannyiunkat a magasabb rendű teljesítményekre serkent.