Művészetbarátok Könyve III.,1984-1993

Kiadta a Művészetbarátok Egyesülete, Budapest 1994
ISBN 963 7324 26 7

Fischer Ernő: A remekmű

Amikor erre az előadásra felkértek, valójában nem tudtam, mire vállalkozom, ugyanis a magam választotta téma súlyát nem mértem fel eléggé. Csak az erről való gondolkodás közben derült ki, hogy milyen feneketlen mélység tátong előttem, és hogy feladatom nem lehet e mélységnek a bevilágítása, hanem csak néhány lényegesebbnek vélt pont kifürkészése, és korántsem a remekmű pontos, teljesértékű meghatározása. Most már tudom, hogy nem is lehetséges, és az erre való minden törekvés értelmetlen. Hiszen maga a téma jellegénél fogva és nagyságrendjében is a tudomány szinte minden ágával érintkezésben áll. Nyitott és végtelen. Éppen ezért vált azonnal felismerhetővé számomra, hogy a “remekművet” úgy fogjam fel, mint “világot’ , mint “totális létet, egészet”. Tehát szükségszerűen kell, hogy rendelkezzék a létezés összes elvi feltételével, hogy tartalmazza a lét, az élet, a tér, az idő, az anyag összes kategóriáját. Mégpedig ezek szintézisét, fundamentális ontológiai lényegét. Ha “remekmű”, akkor csak ezért és így lehet remekmű, mert ezeket az értékeket, létminőségeket, kategóriákat fel is tudja mutatni. Ez volna tehát a remekműhöz vezető út első lépcsője, egyben az általános elméleti megközelítés, mely lényegében a filozófia területe.

A második lépcsőfok az esztétikának a filozófiához való szoros kapcsolódása. A kérdés ugyanis az, hogy a remekmű mint esztétikum, hogyan tartalmazza és mutatja fel a fent említett filozófiai értékeket. Mert mint látni fogjuk, a remekmű kell, hogy tartalmazza őket, szinte kivétel nélkül. Hiszen egy csodálatos sűrítményben és egy még csodálatosabb metamorfózisban tárja elénk a létezés valóságát – természetes esztétikai formában és eszközökkel.

A remekmű tehát totalitás. Általa válik a végtelen mindenség a magunk emberi léptékének megfelelően értelmezhetővé, a remekmű által lesz a világunk humanizált valósággá, egyben igazi otthonunkká. A remekmű megszünteti az ember izoláltságát a létben és beleszövi az embert a világba. És általa éljük meg, hogy a világ nemcsak környezetünk, de otthonunk és szellemi hajlékunk is, egy humanizált világ.

Harmadsorban már konkrétabban kell foglalkoznunk azokkal a filozófiai és esztétikai kérdésekkel, amelyek a maguk valóságában a remekmű létében szükségszerűen megjelennek, és így jelenlétük a remekmű feltétele is. Georg Simmel Rembrandt-könyvében írja, hogy Rembrandt érett képeiben szinte előfeltételezte Heideggert, azt a Heideggert, aki a Lét és idő m6vével e század egzisztencialista filozófiájának legnagyobb alakja. Számomra is meg- döbbentő volt ez a paralellitás, filozófia és esztétika között. Íme néhány kategória Heidegger Lét és idő című művéből. Figyeljük meg csak ezeknek névszerinti felsorolását, akár ábécérendben is: belevetettség, bennelét, egész lenni tudás, egzisztencia, el nem rejtettség, felfedés, feltárultság, fenomén, fundamentológia, halálhoz viszonyuló lét, idő, id6beliség, igazság, mint felfedő lét, igazság, mint feltárultság, lenni tudás, legsajátabb lenni tudás, lét és létezés, létező lét, lét és igazság, lét megértés, a lét értelme. Megdöbbentő, hogy ha az itt felsorolt mozaik-fogalmakat jelentésük és lényegük szerint helyes sorrendbe rakjuk, azok olyan értelmes egységgé állnak össze, melyek a remekmű fundamentumát is képezik.

Közülük is kiemelkedik a Létt és Idő, mint két alappillér, a lét és idő fogalmába transzponálva pedig a véges és a végtelen, múlandóság és örökkévalóság. Ezeken belül pedig az emberi élet és halál súlyos kérdése. Ez a kérdés kimondva vagy kimondatlanul minden nagy mű mögött kell, hogy meghúzódjék, és ha a remekmű valóban a totális lét kifejezője kíván lenni, ahogy azt a bevezetőben állítottam, akkor nem kerülheti meg ezt az ember szempontjából talán legnagyobb kérdést. Itt elsősorban nem tematikus feldolgozásra gondolok, hanem arra, hogy az igazi remekmű dimenzionálisan és szellemi állapotában idézi a totális létet. Mert a remekmű az örökkévalóság és az adott idő metszéspontjában áll. A létezés és elmúlás örök feszültségében, élet és halál árnyékában. És ez az a háttér, ható tényező, még akkor is, ha az a remekmű csupán egy virágcsokor, de annak olyan virágcsokornak kell lennie, mint Van Gogh Napraforgóélete, amelyben Van Gogh szenvedéssel teli életét oldotta fel. Mert a műalkotás (a remekmű) az ember számára több, mint csupán esztétikai megnyilatkozás: kultikus, szellemi produktum. Az ember mindig túl akart mutatni az anyagi valóságon. Föl akarta venni a küzdelmet az idő múlásával és önmaga halandóságával. Ki akart emelkedni az idő sodrából. Mindig kereste azokat az áthatási pontokat a kultúrákban is, ahol az állandóság, az örökkévalóság, mint vigasz sejlett fel. A vallásos hiten kívül csak a művészet képes ilyen értelemben reményt, vigaszt nyújtani, azért, mert magát a transzcendenciát tudja átélhetővé és élményünkké tenni. Mert a remekmű arra is képes, hogy a néző megszabaduljon mindattól, ami emberi kötöttség, és hogy megtegye az utat önmagától az abszolútum felé, hogy a művel azonosulva megélje a katarzist és kilépve az idő folyásából, az állandósággal és a végtelennel azonosuljon. Így lehet és lesz tanúja a művész és a befogadó a titoknak, melyet a remekmű magában rejt, és annak is, ami a remekmű igazi funkciója, hogy kimondja a kimondhatatlant.

Zárógondolatként hadd mondjam el még, hogy a remekmű természetrajzából egyértelműen következik a bennerejlő ellentmondások sokasága. Éppen ezért ennek az előadásnak sem lehet és nincs is végszava. Nincs olyan összegzése sem, amely a témát, mint kimerítettet meghatározta volna, vagyis, hogy mi tulajdonképpen a remekmű. Mert a remekmű túl van a meghatározásokon is. Külső arculata – korokkal és alkotókkal együtt – mindig változó lesz. De az a követelményrendszer, amit az előbbiekben felvázolni próbáltam, az állandó marad minden korszak művészete számára. Vagyis az, hogy a remekmű a létezést és emberlétünket próbálja átfordítani a képzőművészet világába, szférájába. Az, hogy a “végesben” keresi a “végtelent”, és hogy határeset az örökkévalóság és múlandóság, időtlenség és idő között. Mert a létezésnek ezek az elemei adják azt a lényeget, mely a remekműben láthatatlan, megfoghatatlan, de létező belső lényeg; belső magját, melyet egy mindig változó héj – a korszak és a benne művész által formált külszín – burkol be. Ebből következik, hogy léte az időben nem zárható le. Mivel a művet alkotó elemek, az anyag, a tér, az idő is végtelenek, lényegüket illetően a tudomány számára is ismeretlenek, s természetszerűleg a belő1ük létrejött produktum is lényegileg ismeretlen, megközelíthetetlen marad. A remekmű tehát paradoxon volt és marad is, mert végtelenre állított létállandókból; anyagból, térből, időbő1 organizálódik egy véges emberi léptekre állított világgá, “Műalkotássá”. Két világ ez, mert ez a két világ, melyek közül az egyik a természeti lét végtelensége, a másik az emberi agy végessége, olyan viszonylat, amelyben nem lehet közöttük szimmetria, mert nagyságrendileg összemérhetetlenek. Ezt az ellentmondást kell a műnek feloldania és csakis a remekmű oldja fel egységgé, valamint olyan varázslatos dologgá, amelyet joggal hívunk remekműnek.