Ury Ibolya

„Műveinek belső tartalmát humánus etikai magatartása adja. Ez az etikai alapállás készteti őt témakörének kiválasztására, olyan örök emberi jelenségek, látványok ábrázolására, melynek hitele az emberiség történetében – más ideológiai viszonylatokban is – fellelhető.” (Ury Ibolya)

Ury Ibolya (Művészet, 1984. IV.)

Fischer Ernő sohasem volt elkényeztetve önálló kiállítási lehetőségekkel. Kitüntetésekkel, díjakkal sem jutalmazták eddig, sem festői munkásságáért, sem pedig a hazai kulturális élet fejlesztéséért folytatott kitartó küzdelméért. Hivatástudata vitte előre sok-sok éven keresztül. Most, hetvenedik születésnapján nyílt alkalma először vallani önmagáról ezzel a kiállítással, hosszú mellőzés után.

Mégsem a szokásos retrospektív életmű anyagát mutatta be, mint az ilyenkor illik, hanem néhány korábbi fontos előzményhez kapcsolódva jelenlegi önmagát tárta elénk. Az utóbbi évtizedben készült műveit érezte igazán jelentősnek, mert festészete ezekben az években ért be, teljesedett ki igazán. Mondhatnánk úgy is, hogy meghozta a korábban átvergődött évek eredményét.

Az ezt megelőző időszakban, emberi és művészi élete folyamán – 1959-74-ig a szegedi Tanárképző Főiskola Rajz tanszékének vezetője volt – belső énje annyira feltöltődött, hogy bőséges eszköztárul szolgál további festői munkásságához. “Úgy érzem, az igazi utak most nyílnak meg előttem” – mondta, amikor befejezte pedagógusi pályáját. S valóban, aki figyelemmel kísérte az utóbbi évek bő termését, kiteljesedő festészetének egyre gazdagabbá válását tapasztalhatta.

Műveinek belső tartalmát humánus etikai magatartása adja. Ez az etikai alapállás készteti őt témakörének kiválasztására, olyan örök emberi jelenségek, látványok ábrázolására, melynek hitele az emberiség történetében – más ideológiai viszonylatokban is – fellelhető. Ennek egy részét mitológiai témákban találja meg, melyek azonban nem valamiféle hittörténeti illusztrációk vagy legendák megjelenítései, hanem az emberiség szellemi létének stabilitását mutató példák, áttételesen átélt élmények. Az annunciációkban neki, a festőnek adják hírül a csoda megszületését, a korpuszokban őt feszítik keresztre, és ő szenved társaival a Golgotán. Fantasztikus katarzis érződik ezekben az előző korokban már konvencionálissá vált témákban. Pedig a hit, a keresztény ideológia nem egyedül az üdvözítő története, nem csak egy “kegyességre” intő legenda, magának az embernek a története, a sorsa, kikerülhetetlen predesztinációja. Alapelemei ezért ismétlődnek vagy bukkannak fel más vallások ideológiájában is. Témáit többször is megfesti, elvonatkoztatja vagy konkretizálja, mint az élet törvényszerűségeit.

Fischer Ernő meditáló festőművész, aki éveken keresztül dolgozik egy-egy képén, boncolgatja, érleli problémáit, és mindig az igazságot keresi, mégpedig elsősorban önmagában. Képei ezért nem válnak közhellyé, elkoptatott frázisokká, ha százszor festi is meg ugyanazt a témát. Valami bizonyosságra való törekvés keresése a nagy-nagy bizonytalanságban jellemzi őt igazán. Eleven, gazdag gondolatvilágát a metafizikus lét tölti be és szinte már szférikus hangon szólaltatja meg. A képein megjelenő mitológiai személyeket egyenként szépíti, öltözteti fel, s a mi szemünk egyenként hántja le a burkokat, hogy egyre jobban követni tudja mélységeit. A képépítés olyan példáját mutatja be ezzel, melyben a klasszikus kompozíció és színhasználat modern formai kifejezéssel párosul. Orfeusz és Euridiké éteri atmoszférában jelennek meg előttünk éppúgy, mint az Angyali üdvözlet szereplői vagy a középkori katedrálisok lángoló gótikája.

Tehát ez a gótikus szemlélet a legjellemzőbb vonása Fischer festészetének. Kiállításának indulása is ezt példázza Prága című festményével. Az “aranyváros” gótikus légköre, melyben tanulmányait végezte, hatott rá olyan mértékben, hogy az ma is érezhető minden művén. (Ugyanennek a városnak zsidó temetője egy másik nagy festőnknek, Ország Lilinek adott életre szóló útravalót.) A gótikus katedrálisok egész sora követte az időnként ismét megjelenő Prágát. E katedrálisok modernségét senki nem vonhatja kétségbe. Egy magasba törő, felfelé igyekvő világ képét hordozza magában, a középkor visszafogottságának merészségével. Ki nem vágyik egyre többre, magasabbra, az elérhetetlen felé? Ezt példázza Fischer Ernő katedrálisa, ezt tartja követésre méltónak.

Képeinek harmadik sorozata a velencei tengerpart hajóinak atmoszferikus látomása. Megfoghatatlan szépség, álomszerűség és a vízenjárás hite lengi körül ezeket a hajókat, hasonlóan a mitológiai témákéhoz. Talán csak Turner tengeri képeit lehetne hozzájuk hasonlítani.

Ha kategorizálni akarnánk Fischer Ernő festői stílusát, nehezen találnánk rá műfaji meghatározására. Kifejezésmódját tekintve talán a “finoman elvont figuralitás” áll hozzá a legközelebb. Ezt a kifejezési formát lassan, fokozatosan építette ki magának, ösztönösen és metodikusan. Egy-egy képének alkotói folyamata szinte parttalan. Vég nélküli párbeszédeket folytat a művel, szerinte soha nincsen befejezett képe. Legfontosabb képzőművészeti tényezője az idő, mely túllép a tér problémáin. Ez az időtlenségre való törekvése egyben az örökkévalóságra vágyását jelenti és ellentmond mindenféle pillanatnyi gesztusnak vagy kísérletnek, melyekkel napjainkban oly sokszor találkozhatunk.

Ritka jelenség ma nálunk az ilyen korrekt, tiszta művészet, ilyen gazdagon ábrázolt belső világ, és az ilyen szilárd etikai magatartás, mint amilyen Fischer Ernő kiállításán volt látható a Vigadó Galériában.