Dér Endre

“A festő hivatását alapvetően határozza meg az építőmesteri vonás. Mindig új szellemi alaprajznak megfelelően kell állványozni és építeni. Új formákat, új módszereket, eszközöket kell keresni, hogy értelmezni tudjuk a tartalmakat, mindig új megoldásokat keresve azokra a kérdésekre, melyeket az örök mozgásban levő emberi világ felvet.”

Fenti gondolatokat Fischer Ernő, a szegedi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanára egy katalógus előszavaként fogalmazta meg, mintegy önmaga ars poetikájaként. Mert e gondolatokról, ezekről az érzésekről van szó a Műcsarnok falain. A művész az örök mozgásban levő emberi világról vall. S ezt olyan módon teszi, hogy ebből a fortyogó, vajúdó sok-sok ziláltsággal is terhes valóságból igyekszik kiválasztani azokat a jegyeket, amelyek kifelé mutatnak a káoszból és az emberi kínszenvedés kavargásaiból. Valaminő megnyugtató megtisztulás, valamilyen – magasrendűen ítélkező – szintézis felé. Rádöbbenhetünk arra, hogy a művész mindig a lényegesebb összefüggéseit kutatja az emberi létnek, s nem csupán megteremti magának a harmóniát, hanem a belső felszabadultság adta örömmel át is nyújtja nékünk, ki is vetíti magából, képekké sűrítve. Ha megérezzük, hogy az általa konstruált, zenét idézően finom harmónia valamennyiünk sóvárgását fejezi ki az összhangzat és megnyugvás után, akkor egyszeriben nagyon beszédesekké válnak számunkra ezek az álmatagon hallgatag alkotások. Akkor már semmivé olvad a képek talányossága: a művész látomásai, kecses ritmusrenddel pallérozott víziói érzékletesen mélyülnek rokonainkká. Itthon vagyunk, hazaértünk. Ebbe a nyers matériát súlytalanná légiesítő, tornyok, ívek, tájak s figurák formáját kecsesen fodrozó muzsikává fogalmazó, a mi szellemi alaprajzunk szerint építkező, benső világunk új tartalmait szuggesztív szintézisbe ötvöző jelrendszerbe.

A mai lélek, a modern ember belső világa legfinomabb rendüléseit, a bölcs és etikus ember tartását, könyörtelen igazságkeresését ily feszítő filozófiai töltéssel s ugyanakkor ilyen nyűgöző líraisággal kevés művész képes kifejezni, mint épp Fischer Ernő.

Gondolati hátterű, nagy emberi összefüggéseket megértő és érzékeltető, ugyanakkor azonban ismerősen rokonszenves emberi érzelmeket, emberszeretet sugalló piktúrával találkozhatunk képein. Hárfára kottázott, bensőséges emberi örömök és kozmikus zengésű dimenziók érzékelltetése együtt és egyszerre, ez Fischer Ernő művészete. A legszubjektívebbé forrósodó emberi vallomás és a legtárgyiasabbnak minősíthető átfogó törvényszerűségek egyszerre, egymásra feszítetten jelennek meg benne s bizonnyal ez adja a legegyedibb élményt, a legmaradandóbb lelki gazdagodást a szemlélődő tárlatlátogatónak.