Tamás Ervin

„Fra Angelicoi természetű művész. …” „képei – akárcsak az említett itáliai mester művei – nem egyszerűen elmélyültségről – hanem ennél több, – áhítatról tanúskodnak.” (Tamás Ervin)

„Művészete már régen túl van azon a szférán, amelyet konvenciók terhelnek.” (Tamás Ervin)

„Az állvány előtt számára az a parancs, amit a tartalom és forma megkíván. Ezt követi alázattal, mert ez egyben az ő belső hangja is. … aki személyiségét ismerte, az csak ilyen képek létrehozóját tételezhette fel róla és megfordítva, aki képeit ismeri és érti, minden életrajznál pontosabb, igazabb képet kap személyiségéről” (Tamás Ervin).

Tamás Ervin: Megnyitóbeszédéből (Budapest, Mednyánszky Terem, 1982. II. 11.)

Él közöttünk egy Fra Angelicoi természetű művész. Műveinek egy része itt látható e falakon. Persze nem valamiféle stílusrokonság az, ami erre a gondolattársításra ragadtatott. Az összefüggés sokkal mélyebb, lényegibb. Mert ezek a képek – akár csak az említett itáliai mester művei – nem egyszerűen elmélyültségről- hanem ami ennél több – áhítatról tanúskodnak. Erre csak olyan művészek képesek, akiknek megadatott valami belső bizonyosságba vetett hit. Ritka jelenség ez evilági, feszültségekkel terhes napjainkban. De e művek nem valamiféle filozófia vagy ideológia egyszerű illusztrációi, hanem e világképnek – léttudatnak – képi, művészi víziói. E humánus mondanivaló festői értéke csak így, csak képi eszközökkel fejezhető ki. A látásnak a látomássá való átszellemítése az ami hat.

Szakmai kifejezéssel szólva: kompozícióval, színvilággal, formával, vonallal, faktúrával ezek összefüggő egymásra hatásával azaz, az ezek által teremtett nyelven beszélnek. És mert ezek a festő által használt eszközök nem öncélúak, nem maradnak meg a puszta esztétizálás síkján, hanem konkrét tartalmak megelevenítői, hordozói.

Csak a művészi magatartás eredményezheti, hogy Fischer Ernő, habár elégedetlen önmagával, – de mégis paradox módon boldog, vagy legalább is kiegyensúlyozott.

Mindez abból származik, hogy művészete már régen túl van azon a szférán, amelyet konvenciók terhelnek. Soha nem járt azon az úton, amely az olcsó felületes sikerhez vezet, soha nem tartózkodott azon a mezőn, ahol csak művirágok nyílnak. Művészi önmagára találásához hosszú, fáradságos, de egyenes út vezetett.

Ha képeit jellemezni próbálom, azt kell mondanom, hogy úgy ábrázol, hogy közben nagyon is absztrakt – és úgy absztrakt, hogy közben nagyon is ábrázol, úgy korszerű, hogy nem divatos, úgy újító, hogy benne van a hagyomány is; úgy intellektuális, hogy közben nem kimódolt és úgy lírai, hogy közben nem érzelgős.

Ha a képeiből kiolvasható alkotói módszerét vizsgáljuk, kitűnik, hogy nem elsősorban önmagát akarja kinyilatkoztatásként belepréselni a műbe, hanem a mondanivalójának kifejezési törvényszerűségeit kutatja és követi. És ez nem ellentmondás. Mert így kerül bele személyisége is. Nem a dolgokról kíván beszélni, hanem magát a dolgot akarja kifejezni. Szolgálni kíván. S az eredményért viaskodik. Az állvány előtt számára az a parancs, amit a tartalom és a forma megkíván. Ezt követi alázattal, mert ez egyben az ő belső hangja is. Így vonatkozik minden jó művészre és őrá is az, hogy aki a személyiségét jól ismeri, az csak ilyen képek létrehozóját feltételezheti róla és megfordítva, aki képeit ismeri és érti, minden életrajznál pontosabb, igazabb képet kap személyiségéről.

Témavilága igen csak változatos a mitológiától a körhintáig terjed. Az Orfeusz és Euridike című képtől, amelyben konkrét tematikát és egyben szimbolikus tartalmat ötvöz – a tengeri vitorlásokig, amelyben konkrét látványra is utal, de ugyanakkor azon messze túl mutat.

Az eltérő témák és az eltérő tartalmak közös nevezője a hosszan kiküzdött, megtalált csend, vagy harmónia?

Nincs rá pontos szó. Beszélhetnénk még egyéni technikájáról, amit valami nagyon érzékeny művesség jellemez. Visszafogott színvilágáról, színei szimbolikus jelentőségéről, a képekben alkalmazott és mindig fontos vonalak kaligrafikájáról, hangsúlyt adó szerepéről. Kompozícióiról, azokban az egésznek és a részleteknek egymást alátámasztó szerepéről, faktúraképzésének játékos szépségéről, sűrűsödő-ritkuló foltoknak a szentet tudatosan vezető és megértést szolgáló voltáról. Vagy akár burjánzó díszítő kedvről, ami nála korántsem öncélú, hanem az adni akarás és gyönyörködtetés vágya és egyben a kifejezést szolgáló tartalmi hordozó, többértelmű szimbolikája.

De elemezhetnénk még a képek finom szürrealizmusát is, amely nem az irracionalizmusból, vagy a fantasztikum titokbeli világából, hanem a valós emberi létet vállaló képzeletből ered, mert mi sem áll távolabb tőle, mint az abszurd. Ez leolvasható abból is, hogy figurái, képelemei organikus és geometrikus elemek ötvözetei, amelyek nem folyamatokat, hanem végsőkig sűrített állapotokat jeleznek. De abból is, hogy téralakításában egyesíteni tudja az illuzionista teret az imagináriussal.

Több szót ejthetnénk még arról is, hogy nem véletlenül vonzódik a gótikus elemekhez, katedrálisokhoz a szlovákiai késő gótikus kisvárosokhoz, – mert mindezek ifjúkori prágai élményéhez kapcsolódnak.

A képnézés a szem ünnepe mondta egyszer valaki – de itt feltétlenül hozzá kell tennünk, hogy ez esetben a humánus szellem ünnepe is. Mert a gyönyörködtetésen túl Fischer Ernő képei – a festő küzdelmét jelenítik a térrel, azért, hogy úrrá tudjon lenni az időn is.

A szellem ünnepe, mert nyílt szembenézés az ember által felfoghatatlanul végtelen térrel, a sodró és tünékeny idővel, hogy ezeket vállalva, ezeken túl eljusson valami éteri csendhez, emberi harmóniához, ahhoz, amit e megnyitó bevezetőjében már említettem, egy felemelő, megnyugvást jelentő végső bizonyossághoz.