Szuromi Pál

Szuromi Pál, művészeti íróval mélyen egyetértve valljuk, hogy „egy történelmi gyökerű, korszerű mesterrel kell szembenéznünk. Egy olyan alkotóval, akinek alighanem egy távolibb, szelídebb, igazságosabb világban sem kell szégyenkeznie. Elvégre ők is óhatatlanul megkérdezik majd: vajon kik voltak az elődeink, akik e kaotikus, agresszív korszakon keresztül is átmentették nekünk az emberi tisztaság és szépség megváltó erényeit. Nos, Fischer Ernő bizonyára ott lesz a
kivételes kevesek között.”

Szuromi Pál: A fények metamorfózisa Fischer Ernő legújabb műveiről

Aligha kétséges: igazi hosszútávfutó. Nem ismeri a lazsálást, az olcsó pihenőket. Szinte folyton-folyvást úton van, mintha nem lenne felesleges ideje. Mintha egyre-másra csak a célra koncentrálna. Mármint a festészetre. Ez a lételeme, nagybetűs megváltója. Igen, Fischer Ernő esetében nyugodtan beszélhetünk Festészetről. Még akkor is, ha mindez számára pusztán csak kézenfekvő, kivételes eszköz. Ő tudja leginkább: mennyi mindent lehet vele művelni. Sokan például csak a nagyközönség kegyeire aspirálnak. Mások viszont a gyorsan pergő nemzetközi trendeket veszik alapul. Akadnak azután rutinos, felemás modernek, nem is kevesen. Fischer ellenben kilóg a sorból. Egyszerre alázatos, igényes lélek: mégis ízig-vérig korszerű mester. Számára a piktúra ugyanúgy önigazolás, mint önszituálás. Más szóval: hiteles érvényű művészi világteremtés.

A XX. század jellegzetes, különös egyénisége. Akkor születik, amikor kirobban az első világháború (Losonc). Prágában kezdi főiskolai tanulmányait, majd jókora megszakításokkal Budapesten fejezi be (Aba Novák Vilmos, Kmetty János – 1949). Csaknem ötvenéves fejjel rendezi meg első önálló tárlatát. Ergo: késve induló művész. Mégsem kapkod, így sem idegeskedik. Pedig a többvágányú alkotók sokrétű, feszített életét éli (1951-58-ig: Népművészeti Intézet, 1959-74-ig: Szegedi Tanárképző Főiskola). Jóformán a képzőművészeti kultúra megszállott mindenese (Tokaji Művésztelep megteremtése, Művészeti Kiskönyvtár sorozat megindítása). Persze hiába közösségi ember, hiába tehetséges, egyéni karakterű festő, mindhiába. A hatvanas, hetvenes évek kultúrpolitikája nemigen bír mit kezdeni egy transzcendens, kultikus hangvételű alkotóval. Csupán az utóbbi évtizedekben oldódik körülötte a jég. Felkérések, megbízások, elismerések követik egymást. Hála az égnek! Úgyhogy: késői startolás, késői megbecsülés.

Mintha voltaképp egylényegű egyéniség lenne.

S csakugyan: Fischer Ernő kimondottan szellemcentrikus alkotó. Megfesthette volna szegényes, hányódó fiatalsága emlékeit, de sosem volt rá képes. Ahogy önmaga változó arcvonásaival sem foglalkozott egyszer sem. Inkább egy személytelen, távlatos piktúra megteremtése lebegett szeme előtt. Akár egy puritán középkori mesternek. Főként azok a dolgok, figurák érdekelték, amelyek megkapó, tanulságos erkölcsi és esztétikai kisugárzással rendelkeztek. Ami egyfelől a felejthetetlen Prága méltóságos, aranyló ritmusait jelentette, az másfelől a velencei élmények lírai gazdagságában köszönt vissza. Itt jönnek azután a fenséges, megunhatatlan katedrálisok. És egyre talányosabb, légiesebb formát öltenek. Majd változékony pantokrátorok, golgotamások és egyéb keresztény példázatok következnek. Mintha csak a kikezdhetetlenül komoly, kollektív érvényű emberi tanúságtételekben hinne. Igaz, a profán, meditatív Fischer is sorra-rendre felbukkan előttünk. Elég csak cirkuszos, körhintás vízióira utalni, nem beszélve intenzív térélményeit felvillantó tengeri vitorlásairól. Ha itt a horizontális végtelenség eszméje foglalkoztatja, akkor a katedrálisok nyomán egy magasrendű szellemi valóságba emelkedhetünk. Ezek kontrasztos, ám teljességet jelző dimenziók.

Ennyiből is látszik: az alkotó tematikáiban aligha találhatunk különösebb újdonságokat.

Inkább úgy tűnik: élményvilága érdekes átfedésben áll a klasszikus és modern festészet megannyi ismert, feldolgozott motívumával. Csakhogy a művészet specifikus közegében vagyunk. Ott, ahol lényegében csak a formateremtés egyéni minősége számít perdöntőnek. E tekintetben pedig ismét egy rendhagyó, lefegyverző ténnyel találkozunk. Fischer Ernő ugyanis kimondottan kombinatív, szintetizáló egyéniség. Nem elég, hogy küzdelmes pályája során éppúgy magába szívta a mágikus ikonfestészet, a rembrandti fénymisztika vagy az impresszionizmus tanulságait, de mindehhez az avantgard lírai és absztrakt hozományait is szervesen hozzáépítette. S mindebből szuverén hangú, költői minőségű festői nyelvet alkotott. Jóllehet ő is külsődleges imitációkkal kezdte pályáját, bár egyre-másra tömörített, stilizált. Majd a radikális premier plánokkal utat nyitott a végtelen térképzeteknek, egyben a mikrovilág spontán, dinamikus gesztusait is lépésről-lépésre felfedezte. Ezzel a lírai absztrakció magas rendű kimunkálásáig jutott előre. Számára egyébként a sejtelmes, hangulatos színhatások ugyanúgy fontosak, akárcsak az organikus, kalligrafikus vonalhálók. Ez is kontrasztos: másképp szintetikus alapállás.

Elvégre Fischer művészetében a festői és grafikai elemek bravúros ötvözeteivel szembesülünk. De nézzük: mit csinál, merre halad az alkotó az utóbbi években! Mindenesetre feltűnő, hogy Fischer Ernőnek a gyorsan pergő idő inkább közvetlen szövetségese, mint galád ellenfele. Talán pont azért, mivel sosem akarta maga alá gyűrni, kevélyen legyőzni. Inkább türelmesen, bölcsen együtt élt vele. Sőt tisztelni is bírta szertelen, gyümölcsöző dinamikáját. Ennek köszönhető, hogy a hetvenöt éves művész még nagyszabású, reprezentatív tárlatot rendez a Vigadó Galériában. Itt aztán több minden kiderül. Bebizonyosodik például: Fischer tényleg fáradhatatlan hosszútávfutó. A mokány kitartás, az eszmei állandóság igazi képviselője. Újra és újra előveszi kedves, jellegzetes témaköreit, s egyre elvontabb, légiesebb és jelszerűbb vázlatokat formál belőlük. Közben tematikai, szemléleti újdonságokkal is meglep bennünket. Kiderül többek közt, hogy e kifinomult, mértéktartó alkotó, aki egyre-másra kikelt a spontán ösztönösség, a tasiszta tolmácsolás ellen, most maga is a formalazítás végső stációja felé közelít. Mintha rejtőzködő személytelensége fokozatosan feloldódna a festői anyagok belső önmozgása és a szubjektív távlatok vonzó végtelensége között. Hogy miért érdekes, tanulságos e stiláris frontáttörés?

Mert az érdemes művészek rendszerint rácáfolnak önnön teóriáikra. Ösztönös érzékiségük jóval okosabb, szabadabb, mint racionális megfontolásuk.

Itt vannak azután a legutóbbi esztendők alkotásai. És Fischer Ernő egyre elszántabban a legvégsőbb tematikai, formai bizonyosságok után kutat. Igaz, most se mond le az alapvetőnek gondolt biblikus, figurális témákról, ám a történelem, a természet közegében újszerűbb motívumokat keres. Így jut el például a Kódex lapok mitikus, architektonikus képzeteihez. Ezúttal is líraian burjánzó, belső lüktetésű szín- és vonaltüneményeket észlelünk, bár a formai modellálás némiképp módosul. Ne feledjük: az alkotó majd mindig ragaszkodott a nyitott, végtelen térszervezéshez. Itt viszont a négyzetes kódexlap amolyan zárt, bensőséges jelleget kölcsönöz a műnek. S ezzel együtt a kép a képben duális, intellektuális helyzete alakul ki. Mintha a kozmikus léptékű külső határtalanságot egy szelídebb, szubjektívebb térélmény akarná felváltani. Más szóval: egy lágyabb, intimebb világlátás.

De vegyünk egy markánsabb, monumentálisabb sugallatú motívumot! Mondjuk a katedrális tematikát. E historikus, kultikus gondolatot Fischer már a nyolcvanas években is úgy adaptálta, mintha súlytalanul lebegő, kozmikus jelenséggel lenne dolgunk. Mi több: ebben a szférában olykor a szikrázó, világoló csillagfényeket is felmutatta. Mostanában viszont egy finoman bekerített, visszafogott katedrális került ki műhelyéből. Belső terében pusztán csak apró, monokróm festékfoltok sorjáznak, amikhez hajszálvékony vertikális vonalfutamok kötődnek. És tényleg: itt a hatvanas évek elején készített korai, mondrianos változat lírai betetőzésénél vagyunk. Egy hallatlanul puritán, már-már minimál-szellemű remeklésnél. Hisz az az érzésünk, mintha apró, szitáló esőcseppek szerveződnének egy törékeny ablakon.

Persze ne menjünk el szótlanul a többszörösen megformált Sarkcsillag látomások mellett sem. Először csak a nagy semmi és a mindenség ötvözeteit érzékeljük. Később a parányi, már-már pontszerű fényforrások világszervező ereje is feltűnik. Annál is inkább, mivel e távoli csillag alkalmanként kontrasztos irányú fénynyalábokat bocsát ki magából. Ahogy ez a valóságban is megfigyelhető. Jelen esetben azonban a világoló keresztforma mennyei tündöklése dominál. És itt a dolgok fájdalmasan, kitűnően összecsengenek. Mert a sokszor megfestett corpusi eszme ezúttal egy bensőséges, kozmikus létélménybe fordul át.

Ámde meddig lehet elmenni a végső esszenciák művészi kutatásában? Egyikünk sem tudja pontosan. Annyi azonban bizonyos: Fischer Ernő festői világában biztonságosan létrejöttek azok a formai, jelképi sűrítmények, amelyek nyomán hitelesen eligazodhatunk. Hisz, ami képei tengerében amolyan oldott, impresszionisztikus alapvetés, az másfelől magasba szökő háromszögek, egyben elliptikus, gömbölyded körformák és kereszt képzetű, négyzetes alakzatok szövevényes hálója. S ezzel csak szellemi, formai gerincvázlatára utalok.

Végül az sem mellékes, hogy e konzekvens alkotó stiláris elvontsága ellenére is mindvégig hű maradt felnevelő, klasszikus eszméihez. És itt mindenekelőtt a szépség felemelő erejére, egyszersmind a tiszta erkölcsiség fundamentális vállalására gondolok. Úgyhogy egy történelmi gyökerű, korszerű mesterrel kell szembenéznünk. Egy olyan alkotóval, akinek alighanem egy távolibb, szelídebb, igazságosabb világban sem kell szégyenkeznie. Elvégre ők is óhatatlanul megkérdezik majd: vajon kik voltak azok az elődeink, akik e kaotikus, agresszív korszakon keresztül is átmentették nekünk az emberi tisztaság és szépség megváltó erényeit. Nos, Fischer Ernő bizonyára ott lesz a kivételes kevesek között.