Személyes megemlékezés Fischer Ernő halálának 20. évfordulója alkalmából

Amit leírunk vagy kimondunk az utánunk is fennmarad. Felelősség!

Fischer Ernőre sokan emlékeznek. Sokan lehetnek még velünk, akik ma is emlékezhetnek rá, kaphattak tőle életüket, művészetüket, tanítási ideáljukat meghatározó élményt. Emlékszem főiskolás harmadéves koromra, amikor már ő tanított és az aktuális feladatot bevezette, hosszú, tűpontos esztétikai, filozófiai fejtegetéseivel, amelyek pontosan olyanok voltak, mint a művei. Hányan, valószínűleg mindahányan voltunk, akik azon töprengtünk, hogy akkor most, mit is kell nekem tennem?

“Kis” magántörténetemmel eddig nem hozakodtam elő.

Egyrészt nagyon picinek és nagyon személyesnek tartottam, másrészt érte többet vállalva (alapítvány), Fischer Tanár Úr munkásságának módszeresebb feldolgozásának elősegítését reméltem.

A halála óta elmúlt 20 év alatt – csináltunk sokat vagy keveset érte – művészetén kívül mindig felmerült pedagógiai gyakorlata, embersége is.

Még az írásos hagyatékot is nehéz láttatni, hát még a szóban, személyes élményben fennmaradtat. Azóta számomra kiderült, hogy pedagógiájáról más is csak megélt tapasztalata alapján tud egyet s mást mondani, illetőleg vette alkalmazásba a maga tanítása során. Ez bátorít, hogy a Tanár Úrral kapcsolatos élménymorzsát nem hagyom elveszni. Erre figyelmeztet két főiskolai tanulmányom is, amelyet ki mertem függeszteni! Mindkettő harmadéves koromban készült. Akkor már a Tanár tanítványai lehettünk. Végre!

Akkoriban ő virágkorát élte. Szebbnél szebb alkotásait éppen ezekben az években hozta létre. Sejteni lehetett, hogy minden perc, amelyet nem a saját művészetére fordíthat, elválasztja az éppen születőktől. Mindez nagy megpróbáltatás volt neki. Budapest – Szeged között utazva sok energiára volt szüksége a lankadatlan alkotáshoz. „Gőz erővel dolgozott”. Ez később minden látogatásomkor ajtónyitó jelmondata volt, s a gőzerőről meg is győződhettem nagyszobájukban, ahol több mű volt egyszerre „munka” alatt. Ő egyebként a jelmondatával saját magát figyelmeztette az idő múlására!!! Szóval akkor ott főiskolás korom idején az 1969/71. tanévben már nem is tudta megállni, hogy ne a maga művészetén keresztül mutassa meg a művész feladatát és adjon példát nekünk, szerencséseknek!

Egy kis közbevetés. Harmadéves rajztanárjelöltek a kétévi tárgyrajzolás, festés után már végre emberfejjel is foglalkozhattak akkoriban. Természetesen először görög szobor gipszmásolata a feladat, majd egy további félév birkózást követhet az élő modell rajzolása.

A két megörökítendő történet itt kezdődik a harmadév elején, amikor a rajzterem helyett a kis elsötétített szemináriumi terembe „terelt” bennünket a Tanár Úr és a görög fej megörökítésének feladatát előkészítendő, bemutatta az akkor éppen befejezés (?) előtt álló Hektor és Achilles[1] művének diáit. Emlékszem milyen szélütött állapotba kerültünk. Egyik részlet bemutatását követte a másik és a Tanár Úr nem fogyott ki a szóból. Minden festői részletet indokolt. Az indokok messze a mitológiai múltba, a homéroszi időkbe, a görögök világába vezetett bennünket és az egész arany-okker-olajzöld-fekete „időrágta” töredezett remegés látványa ránk elemi erővel hatott.[2] Ezt követően hozzáfoghattunk a magunk grafikai stúdiumának a megalkotásához a „Nincs vonal! Nincs vonal!” követelményt is figyelembe véve. A magam stúdiuma, mint figyelmeztetés az alkotás és a minőségi megfelelés felelősségére szobámban „teszi” a dolgát. Nekem eddig sikerült eljutnom, s azóta is ezeken „keresztül” folytathatom a diskurzust felejthetetlen tanárommal.

A második félévben már élő fej után dolgozhattunk. Nem lehetett könnyű modellt szerezni.

Egyszer meg is betegedett akit vártunk és a Tanár Úr elrohant intézkedni, majd kis késéssel egy hozzá hasonlóan vékony, szálfa egyenes vasutas bácsival állított be. Mint ismert akkoriban a Rajztanszék helye a szegedi Nagyállomás közvetlen közelében volt. A Tanár Úr egyenesen a Nagyállomásra szaladt ki és mint elmondta a vasutasok szállására igyekvő első embert szólította meg (aki éppen letette a rengeteg órai munkáját). Magyarázata közben a vasutas „bácsi” vállát kedvesen és fesztelenül átölelve, mintha kollégája lenne mesélt nekünk a vasutasok kemény, akár 12 óra szolgálaton túli elrendelhetőségéről, fordulási kötelezettségeikről; mit jelent forgalmistának lenni és mindezek után és közben a kedves „bácsi” lépjen fel a dobogóra is foglalja el szépen a helyét, amely helyzetet néhány pihenőt beiktatva, majd három tanítási órán át fel tud venni. Megjegyzendő a Tanár Úr már előre gondoskodott egy kis könnyítésről a modell számára. Kicsit átalakította a műterem szokásos rendjét. A dobogó, amelyre a kissé zavarban lévő „bácsinak” fel kellett lépnie, eleve az ablakhoz volt tolva és egy szék volt előkészítve. Így a kedves vasutas „bácsi” könnyűszerrel vehette fel az általa teljesen természetesnek tartott helyzetet, mintha a nehéz szolgálat után végre hazautazna. Könyökére támaszkodva szundikált békésen előttünk. Csak mi nem zötyögtünk. A róla készített munkám ugyancsak előttem van minden nap. Arra tanít, hogy mindenki elsősorban ember. Ennek is vannak követelményei, amelyet halálunkig van lehetőségünk tanulni, alkalmazni! Azt, hogy a „bácsi” foglalkozásáról a Tanár Úr miért tudott olyan sokat és miért tudott olyan árnyaltsággal beszélni, azt csak jóval később mesélte el nekem egyszer, ettől teljesen függetlenül. Ő maga is volt forgalmista a második világháború körüli időkben kényszerű kenyérkereseti okok miatt. Megemlítette a majdnem rosszul végződő egyik háborús esetét egy román kisállomáson, ahová őt akkoriban elrendelték. Egy román, hozzá rosszindulattal lévő vasutas az ő utasítása ellenére mellékvágányra vezetett egy frontra menő német szerelvényt, amelynek át kellett volna rohannia az állomáson.

Mindkét emlék a Tanár Úr igazi lényét tartja életben a számomra. Tanított bennünket az ő megélt emberségével. Tanított bennünket a felelősségteljes, éber életre. Tanított bennünket, hogy akkor szóljunk, ha van miről és képesek vagyunk egyáltalán valahogy – minél pontosabban, felkészülten – ki is fejezni magunkat!

Tanár Úr jó példát adott nekünk! Köszönjül szépen!

Írta: Szigyártó Gyöngyi

Budapest, 2022. október 8.

[1] A mű külföldre került. A 2014. évi centenárium alkalmával sikertelenül próbáltunk nyomára bukkanni!

[2] Farkas Pali évfolyamtársunk is megemlékezett erről az élményéről. Úgy emlékszem a Tanár Úrról készített szoborfejének átadása alkalmával. Rá is hasonló elemi erővel hatott a vetítés.

Megjegyzendő azóta már az is tudható, hogy a bemutatott remek felvételeket a József Attila Művelődési Ház Tanár Úr által vezetett rajzszakkörének egyik résztvevője, Alföldi László készítette.